Oly közel volt, most
még is annyira távol került
még is annyira távol került
Befejeződött a 2021/2022-es idényem a York City kispadján, ahol nagyon sok minden történt. Kezdve azzal, hogy a szezon első fele borzasztóan sikerült, de jött a mindig sorsdöntő december-február időszak, ahol most is megtáltosodott a csapat. Tehát amit ősszel elrontottunk, azt ebben a szakaszban sikerült helyrehoznunk, így egy nagy hajrával, de sikerült odaférni a dobogó harmadik fokára. De ott van az FA Kupa győzelmünk, ahol szerencsés sorsolások útján - mondhatni kis- és középcsapatok kerültek elénk - a másodosztályú Sheffield United-et fogadtuk a döntőben. Azonban ami még ennél is nagyobb dicsőség számunkra, hogy a York City (1922) fennállásának 100. évfordulóján Bajnokok Ligája döntőt játszhattunk, mégpedig egy angol óriással, a Manchester City-vel.
A 2021/2022-es szezonnak - mint ahogyan azt szoktam - ismét minimális igazolással futottam neki. Nem vittem túlzásba a költekezést, elsősorban a csapategység megtartása érdekében, illetve a fizetések alacsonyan tartása miatt. Néhány tehetséges játékosomat Magyarországra küldtem a Honvéd együtteshez, ezzel támogatva európai szereplési tervük elérését, de mint az utólag kiderült, nem jött össze, mivel csak az 5. helyet sikerült elérniük annak ellenére, hogy a két fiatal csatárom Krpec (cseh utánpótlás válogatott) és Rondineli (brazil) együttesen közel 50 gólt lőttek csapatuk 72 góljából - ezzel gólrekordot állított be a Honvéd az NB1-ben. Az ideigazolt játékosok közül az AS Roma-ból érkező fiatal (szélső középpályás) Argenti számít igazi erősítésnek, őt szerencsére ingyen sikerült elhoznom Olaszországból, a többiek a jövő reménységeinek számítanak, és az U18-as csapatomban pallérozódnak az elkövetkező években.
Mint ahogy azt a bevezető részben említettem, a bajnokság első felét nagyon elrontottuk. Noha senki nem várt tőlünk 6. pozíciónál jobb helyezést, de a keret összeszokottságát és minőségét tekintve mi többre voltunk elhivatottak. Az alábbi képen csapatom és az angol bajnok Liverpool csapatának egész szezonos formáját láthatjátok, ahol elsősorban a York City kezdeti hullámzó teljesítményét érdemes megfigyelni.
Tulajdonképpen november környékén már teljesen lemondtam a bajnoki címért való versengésről, mivel a vetélytársak egyszerűen nem tudtak hibázni. De mint ahogy az lenni szokott, őket is elérte a szezon közbeni hullámvölgy, ami főleg az akkori bajnokcsapat United-et érintette érzékenyen. Ez számunkra kedvező lehetőség volt, hogy felzárkózzunk, és akár a három nagy (Liverpool, Manchester United, Chelsea) csapat mögül végül eléjük kerüljünk. A 37. fordulóig ezt akár meg is játszhattuk volna, de mivel 75 (York) - 78 (Manchester United) - 78 (Liverpool)-on állt a pontosztozkodás, így a kisebb gólkülönbségünk miatt egy esetleges győzelem esetén se tudtunk volna harmadik helynél jobb pozíciót elcsípni. Így maradt a beletörődés, illetve, hogy megnyerjük az utolsó fordulót, ezzel megtartva a dobogó bronzérmes fokát a Chelsea ellenében. A győzelem aztán nem jött össze a Sunderland ellen (1-1), ráadásul a portugál válogatott kulcsjátékosom (Carlos, szélső hátvéd) több hónapra le is sérült a Bajnokok Ligája döntő előtt. Öröm az ürömben, hogy a Chelsea is leikszelt (3-3) a West Ham United-del.
Amit viszont még mindenképpen ki szeretnék emelni, az egy történelmi jelentőségű bajnoki mérkőzés, mégpedig a Manchester United ellen. Ami miatt ekkora jelentőséggel bír számomra, az az ellenük lejátszott mérkőzésekben keresendő. Ugyanis ezzel a meccsel sikerült megtörnünk azt a negatív sorozatunkat, ami során ezidáig sosem sikerült legyőznünk a vörös ördögöket. Nos, ez az év elhozta ezt a dicsőséget.
Az idei szezon nagyon kemény volt, és nem csak azért, mert több meccsünk volt az előző évekhez képest, hanem mert nagy teher nyomta vállunkat a kupagyőzelmi kényszer miatt. Mivel még nem számítunk történelmi csapatnak, és kupákat se nagyon nyert York városának egyesülete, de a 2019 és a 2020-as szezonokban elhódított Ligakupák után és a rendkívül kedvező anyagi hátterünket figyelembe véve, nagy keserűség számunkra, hogy nem tudtuk letenni névjegyünket. A csapat ugye öregszik, sokan elégedetlenek, néhányuk elvágyódik, így ezt a remek játékoskeretet egyben tartani igen nehéz feladat, és igazából most van itt a nagy lehetőség, hogy kupákat zsebeljünk be. Szóval ilyen teherrel kellett helytállnunk a kupasorozatokban, de nem tagadom, hogy az FA Kupa idei sorsolásai a mi javunkat szolgálták. Nemcsak a döntőbeli ellenfelünk erősségét tekintve, hanem az odáig vezető csapatok listáját is (Cardiff, Blackburn, Everton, Middlesbrough, Wolves, Sheffield United).
A döntőben amúgy egyértelmű esélyesként léptünk pályára, de mivel a tavalyi Ligakupa elődöntőben is egy másodosztályú csapat ejtett ki bennünket (Hull City), így értelemszerű, hogy a lehető legerősebb keretet küldtem fel a pályára. A meccs statisztikáján látszik, hogy lehet a B keret is elég lett volna.
A Ligakupa sajnos idén sem tartogatott sok jót számunkra, ezt már a negyedik fordulóban a tudtunkra adta. Ugyanis a Liverpool elleni összecsapáson minden volt, ám mégsem mi jöttünk ki kedvezően az egészből.
Na és jöjjön az, amire oly büszke vagyok, ámde még is csalódott, a Bajnokok Ligája szereplés. Ugyebár azzal nem mondok senkinek újat, hogy a York City egyáltalán nem számít nemzetközi szinten tapasztalt futball csapatnak. Viszont az elmúlt években azért részt vettünk már az Európa Ligában és a Bajnokok Ligájában is. Bár nagy nyomot nem sikerült hagynunk az utókor számára. Talán ennek fényében is tekinthető a BL döntő elérése óriási teljesítménynek, annak ellenére, hogy a keret erőssége ezt predesztinálta. A csoportkört olyan csapatok ellen kellett letudnunk, mint a spanyol bajnok Barcelona, a skót bajnok Celtic, illetve a dán bajnok Bröndby IF. Noha papíron ez egy erős csoportnak számított, ám én mégiscsak reméltem, hogy ha a Barcelona elleni két mérkőzésen sikerül legalább 3 pontot megszerezünk, akkor könnyen csoportelsőként juthatunk tovább, ami akár a további menetelést is segíthetné. E tervem szerencsésen össze is jött, és még túl is teljesítettem, mivel a Barcelona elleni 6 pontból 4 pontot sikerült elhalásznom, amivel magabiztosan a csoport bajnoka lehettem.
A csoportmeccseket követően következett az egyenes kieséses szakasz. Itt már volt bennem némi félsz a tavalyi szerencsétlen Európa Liga sorsolásból kiindulva, de az FM kedvezően sorsolt, ugyanis talán a leggyengébb ellenfelet kaptuk meg a spanyol középmezőnyben végző Espanyol személyében. A két mérkőzésen voltak meleg pillanatok, de összességében könnyedén abszolváltuk a feladatot.
A negyeddöntő már tészta volt, mivel itt azt a Liverpool-t kaptuk, aki egyértelmű esélyesként harcolt a bajnoki címért, illetve ugyebár ellenük estünk ki a Ligakupában is a szezon elején. Így elég lemondóan álltam az összecsapáshoz, de mélyen legbelül azért bíztam a szerencsében és a jó formánkban. Az odavágót hazai pályán játszottuk, ahol egyértelmű fölényben csak egy 1-1-es végeredményt sikerült kiharcolni, majd a visszavágón nagy meglepetésemre sima 3-0-át állítottunk be, ezzel összesítve 4-1-es eredménnyel jutottunk az elődöntőbe. Oda, ahol vagy a Bayern München-t, vagy a Manchester City-t, vagy a Benfica-t kaphatjuk. Az igazat megvallva egyik sem számított könnyebb ellenfélnek, mint a másik, de ha választani lehetett volna, akkor a mégiscsak a portugál csapatot láttam volna szívesen hazai pályánkon, annak ellenére, hogy a PSG ellen 4-1-es odavágóról álltak fel, és harcolták ki a visszavágón a továbbjutást. Végül a szerencse itt is mellém állt, megkaptuk a Benfica-t. Ennek az összecsapásnak volt egy pikantériája is, amit José Gomes szolgáltatott. Igen, jól olvassátok, az a José Gomes, aki IRL megbukott a Videotonnal, a játékban azonban sokkal szerencsésebben alakult a sorsa. Amúgy Ricardo Moniz is jól helyezkedik, és elég sikeres edzői pályát fut be az FM-ben, de azért Gomes viszi a pálmát.
E kitérő után térjünk vissza a Bajnokok Ligája elődöntő párosításához. Az odavágót hazai pályán kezdtük, ahol sima 4-1-es eredményt értünk el. De ez nem adott okot a könnyelműségre, mert a Benfica már megmutatta a talpra állás iskolapéldáját a PSG ellen, így teljes koncentrációval kellett a visszavágón is kifutniuk a játékosaimnak. Edzői utasításaim olyannyira hatásosak voltak, hogy az Estádio da Luz stadionjából 3-0-val térhettünk haza, és készülhettünk York City történetének legnagyobb kihívására, a Bajnokok Ligája döntőre. Itt tulajdonképpen már csak győztesek lehettünk, akármi is történik a pályán. De szerintem nem csak én vagyok az, aki a BL döntőt meg is akarja nyerni.
A meccs felvezetéseként azt hozzátenném, hogy a York City fennállásának 100. évfordulóját ünnepelte ebben az évben, ami óriási lehetőséget nyújtott számunkra, hogy emlékezetessé tegyük ezt a jeles alkalmat. Következzék a mérkőzés, amiről nem csak képet készítettem, hanem videót is. Így helyettem beszéljenek a ezek...
Sajnos igen, a Bajnokok Ligája döntőt elbuktuk. S ez nem csak azért keserű számunkra, mert történelmi pillanatot írhattunk volna a 100. évfordulón, hanem azért is, mert egy igencsak meggyengült Manchester City-t kellett volna legyőznünk, akiktől nagyon buta gólt kaptunk csapatunk legjobb védőjéről (német válogatott Soner Demir). Azonban hiába váltottam taktikát félidőben, rosszul küldtem pályára a csapatomat. Nem láttam bennük azt a tüzet, amit egész szezon során láttam. Nem láttam őket küzdeni, nem tudtak felpörögni. Sajnos ezt már a meccs első 30 percében láttam, hogy ezt bizony el fogjuk bukni. A csereként behozott Franciso gyönyörű szabadrúgásgólt szerzett, de túl későn jött a szépítés. Ami még nehézség volt számunkra, hogy sérülés miatt kénytelen voltam nélkülözni elsőszámú védőmet (Carlos, portugál szélsőhátvéd), illetve csatár fenoménomat, Banvo-t. Persze a vereség nem ezen múlott, és az ezüst is szépen csillog. De ki tudja mikor kerülünk ilyen közel a BL serleghez ismét.
A legjobb BL kezdő tizenegyében három játékosom is helyet kapott, a döntőről hiányzó Carlos, az idei felfedezettem Collins (21 éves skót, fél millió fontért hoztam a csapathoz 2 éve), illetve sztárjátékosom Fredes (24 éves argentin, sztárcsapatok sorban állnak érte).
A 2021/2022-es szezonnak - mint ahogyan azt szoktam - ismét minimális igazolással futottam neki. Nem vittem túlzásba a költekezést, elsősorban a csapategység megtartása érdekében, illetve a fizetések alacsonyan tartása miatt. Néhány tehetséges játékosomat Magyarországra küldtem a Honvéd együtteshez, ezzel támogatva európai szereplési tervük elérését, de mint az utólag kiderült, nem jött össze, mivel csak az 5. helyet sikerült elérniük annak ellenére, hogy a két fiatal csatárom Krpec (cseh utánpótlás válogatott) és Rondineli (brazil) együttesen közel 50 gólt lőttek csapatuk 72 góljából - ezzel gólrekordot állított be a Honvéd az NB1-ben. Az ideigazolt játékosok közül az AS Roma-ból érkező fiatal (szélső középpályás) Argenti számít igazi erősítésnek, őt szerencsére ingyen sikerült elhoznom Olaszországból, a többiek a jövő reménységeinek számítanak, és az U18-as csapatomban pallérozódnak az elkövetkező években.
Mint ahogy azt a bevezető részben említettem, a bajnokság első felét nagyon elrontottuk. Noha senki nem várt tőlünk 6. pozíciónál jobb helyezést, de a keret összeszokottságát és minőségét tekintve mi többre voltunk elhivatottak. Az alábbi képen csapatom és az angol bajnok Liverpool csapatának egész szezonos formáját láthatjátok, ahol elsősorban a York City kezdeti hullámzó teljesítményét érdemes megfigyelni.
Tulajdonképpen november környékén már teljesen lemondtam a bajnoki címért való versengésről, mivel a vetélytársak egyszerűen nem tudtak hibázni. De mint ahogy az lenni szokott, őket is elérte a szezon közbeni hullámvölgy, ami főleg az akkori bajnokcsapat United-et érintette érzékenyen. Ez számunkra kedvező lehetőség volt, hogy felzárkózzunk, és akár a három nagy (Liverpool, Manchester United, Chelsea) csapat mögül végül eléjük kerüljünk. A 37. fordulóig ezt akár meg is játszhattuk volna, de mivel 75 (York) - 78 (Manchester United) - 78 (Liverpool)-on állt a pontosztozkodás, így a kisebb gólkülönbségünk miatt egy esetleges győzelem esetén se tudtunk volna harmadik helynél jobb pozíciót elcsípni. Így maradt a beletörődés, illetve, hogy megnyerjük az utolsó fordulót, ezzel megtartva a dobogó bronzérmes fokát a Chelsea ellenében. A győzelem aztán nem jött össze a Sunderland ellen (1-1), ráadásul a portugál válogatott kulcsjátékosom (Carlos, szélső hátvéd) több hónapra le is sérült a Bajnokok Ligája döntő előtt. Öröm az ürömben, hogy a Chelsea is leikszelt (3-3) a West Ham United-del.
Amit viszont még mindenképpen ki szeretnék emelni, az egy történelmi jelentőségű bajnoki mérkőzés, mégpedig a Manchester United ellen. Ami miatt ekkora jelentőséggel bír számomra, az az ellenük lejátszott mérkőzésekben keresendő. Ugyanis ezzel a meccsel sikerült megtörnünk azt a negatív sorozatunkat, ami során ezidáig sosem sikerült legyőznünk a vörös ördögöket. Nos, ez az év elhozta ezt a dicsőséget.
Az idei szezon nagyon kemény volt, és nem csak azért, mert több meccsünk volt az előző évekhez képest, hanem mert nagy teher nyomta vállunkat a kupagyőzelmi kényszer miatt. Mivel még nem számítunk történelmi csapatnak, és kupákat se nagyon nyert York városának egyesülete, de a 2019 és a 2020-as szezonokban elhódított Ligakupák után és a rendkívül kedvező anyagi hátterünket figyelembe véve, nagy keserűség számunkra, hogy nem tudtuk letenni névjegyünket. A csapat ugye öregszik, sokan elégedetlenek, néhányuk elvágyódik, így ezt a remek játékoskeretet egyben tartani igen nehéz feladat, és igazából most van itt a nagy lehetőség, hogy kupákat zsebeljünk be. Szóval ilyen teherrel kellett helytállnunk a kupasorozatokban, de nem tagadom, hogy az FA Kupa idei sorsolásai a mi javunkat szolgálták. Nemcsak a döntőbeli ellenfelünk erősségét tekintve, hanem az odáig vezető csapatok listáját is (Cardiff, Blackburn, Everton, Middlesbrough, Wolves, Sheffield United).
A döntőben amúgy egyértelmű esélyesként léptünk pályára, de mivel a tavalyi Ligakupa elődöntőben is egy másodosztályú csapat ejtett ki bennünket (Hull City), így értelemszerű, hogy a lehető legerősebb keretet küldtem fel a pályára. A meccs statisztikáján látszik, hogy lehet a B keret is elég lett volna.
A Ligakupa sajnos idén sem tartogatott sok jót számunkra, ezt már a negyedik fordulóban a tudtunkra adta. Ugyanis a Liverpool elleni összecsapáson minden volt, ám mégsem mi jöttünk ki kedvezően az egészből.
Na és jöjjön az, amire oly büszke vagyok, ámde még is csalódott, a Bajnokok Ligája szereplés. Ugyebár azzal nem mondok senkinek újat, hogy a York City egyáltalán nem számít nemzetközi szinten tapasztalt futball csapatnak. Viszont az elmúlt években azért részt vettünk már az Európa Ligában és a Bajnokok Ligájában is. Bár nagy nyomot nem sikerült hagynunk az utókor számára. Talán ennek fényében is tekinthető a BL döntő elérése óriási teljesítménynek, annak ellenére, hogy a keret erőssége ezt predesztinálta. A csoportkört olyan csapatok ellen kellett letudnunk, mint a spanyol bajnok Barcelona, a skót bajnok Celtic, illetve a dán bajnok Bröndby IF. Noha papíron ez egy erős csoportnak számított, ám én mégiscsak reméltem, hogy ha a Barcelona elleni két mérkőzésen sikerül legalább 3 pontot megszerezünk, akkor könnyen csoportelsőként juthatunk tovább, ami akár a további menetelést is segíthetné. E tervem szerencsésen össze is jött, és még túl is teljesítettem, mivel a Barcelona elleni 6 pontból 4 pontot sikerült elhalásznom, amivel magabiztosan a csoport bajnoka lehettem.
A csoportmeccseket követően következett az egyenes kieséses szakasz. Itt már volt bennem némi félsz a tavalyi szerencsétlen Európa Liga sorsolásból kiindulva, de az FM kedvezően sorsolt, ugyanis talán a leggyengébb ellenfelet kaptuk meg a spanyol középmezőnyben végző Espanyol személyében. A két mérkőzésen voltak meleg pillanatok, de összességében könnyedén abszolváltuk a feladatot.
A negyeddöntő már tészta volt, mivel itt azt a Liverpool-t kaptuk, aki egyértelmű esélyesként harcolt a bajnoki címért, illetve ugyebár ellenük estünk ki a Ligakupában is a szezon elején. Így elég lemondóan álltam az összecsapáshoz, de mélyen legbelül azért bíztam a szerencsében és a jó formánkban. Az odavágót hazai pályán játszottuk, ahol egyértelmű fölényben csak egy 1-1-es végeredményt sikerült kiharcolni, majd a visszavágón nagy meglepetésemre sima 3-0-át állítottunk be, ezzel összesítve 4-1-es eredménnyel jutottunk az elődöntőbe. Oda, ahol vagy a Bayern München-t, vagy a Manchester City-t, vagy a Benfica-t kaphatjuk. Az igazat megvallva egyik sem számított könnyebb ellenfélnek, mint a másik, de ha választani lehetett volna, akkor a mégiscsak a portugál csapatot láttam volna szívesen hazai pályánkon, annak ellenére, hogy a PSG ellen 4-1-es odavágóról álltak fel, és harcolták ki a visszavágón a továbbjutást. Végül a szerencse itt is mellém állt, megkaptuk a Benfica-t. Ennek az összecsapásnak volt egy pikantériája is, amit José Gomes szolgáltatott. Igen, jól olvassátok, az a José Gomes, aki IRL megbukott a Videotonnal, a játékban azonban sokkal szerencsésebben alakult a sorsa. Amúgy Ricardo Moniz is jól helyezkedik, és elég sikeres edzői pályát fut be az FM-ben, de azért Gomes viszi a pálmát.
E kitérő után térjünk vissza a Bajnokok Ligája elődöntő párosításához. Az odavágót hazai pályán kezdtük, ahol sima 4-1-es eredményt értünk el. De ez nem adott okot a könnyelműségre, mert a Benfica már megmutatta a talpra állás iskolapéldáját a PSG ellen, így teljes koncentrációval kellett a visszavágón is kifutniuk a játékosaimnak. Edzői utasításaim olyannyira hatásosak voltak, hogy az Estádio da Luz stadionjából 3-0-val térhettünk haza, és készülhettünk York City történetének legnagyobb kihívására, a Bajnokok Ligája döntőre. Itt tulajdonképpen már csak győztesek lehettünk, akármi is történik a pályán. De szerintem nem csak én vagyok az, aki a BL döntőt meg is akarja nyerni.
A meccs felvezetéseként azt hozzátenném, hogy a York City fennállásának 100. évfordulóját ünnepelte ebben az évben, ami óriási lehetőséget nyújtott számunkra, hogy emlékezetessé tegyük ezt a jeles alkalmat. Következzék a mérkőzés, amiről nem csak képet készítettem, hanem videót is. Így helyettem beszéljenek a ezek...
Sajnos igen, a Bajnokok Ligája döntőt elbuktuk. S ez nem csak azért keserű számunkra, mert történelmi pillanatot írhattunk volna a 100. évfordulón, hanem azért is, mert egy igencsak meggyengült Manchester City-t kellett volna legyőznünk, akiktől nagyon buta gólt kaptunk csapatunk legjobb védőjéről (német válogatott Soner Demir). Azonban hiába váltottam taktikát félidőben, rosszul küldtem pályára a csapatomat. Nem láttam bennük azt a tüzet, amit egész szezon során láttam. Nem láttam őket küzdeni, nem tudtak felpörögni. Sajnos ezt már a meccs első 30 percében láttam, hogy ezt bizony el fogjuk bukni. A csereként behozott Franciso gyönyörű szabadrúgásgólt szerzett, de túl későn jött a szépítés. Ami még nehézség volt számunkra, hogy sérülés miatt kénytelen voltam nélkülözni elsőszámú védőmet (Carlos, portugál szélsőhátvéd), illetve csatár fenoménomat, Banvo-t. Persze a vereség nem ezen múlott, és az ezüst is szépen csillog. De ki tudja mikor kerülünk ilyen közel a BL serleghez ismét.
A legjobb BL kezdő tizenegyében három játékosom is helyet kapott, a döntőről hiányzó Carlos, az idei felfedezettem Collins (21 éves skót, fél millió fontért hoztam a csapathoz 2 éve), illetve sztárjátékosom Fredes (24 éves argentin, sztárcsapatok sorban állnak érte).
Kecskésről (középhátvéd, akit szélső balhátvédnek neveltem át) még betennék egy képet, aki Magyarország futballtörténetének első olyan játékosa, aki Bajnokok Ligája döntőben kezdőként léphetett pályára, valamint jelenleg a legértékesebb magyar válogatott játékos. Büszke vagyok rá :)
Magyarország válogatottjának kispadja
A válogatott élén már lassan két éve én próbálok sikereket elérni. Az előző selejtezőcsoportban ez majdnem sikerült is, csak Wales csapata keresztülhúzta a számításaimat. Nem mondanám könnyű csoportnak, amibe sorsoltak, ugyanis Németország, Wales, elsőszámú esélyesként indult a selejtezőmérkőzéseknek, mi pedig küzdöttünk azért, hogy a második helyet elérhessük Wales előtt. Azonban ehhez legalább 4 pontot kellett volna szereznünk ellenük, mert tudtam, hogy nem fog pontokat hullajtani, csak Németország ellen. Sajnos a a 4 pontból csak 1-et sikerült elhoznunk, pedig a két meccsen simán nekünk kellett volna nyernünk. De ilyen a magyar válogatott szerencséje...
Kinevezésem óta újra elindult valami Magyarország válogatottjánál, ami remélem nem csak egy fellángolás lesz, hanem sokkal hosszabb távú dolog. Annyit azért hozzátennék, hogy a magyar klubcsapatokban fel-fel tűnnek igen jó értékekkel bíró magyar generált játékosok. Természetesen jelenleg még nem ütik meg egy nemzetközi középcsapat szintjét, de ha jól menedzselem őket a válogatott éléről, és esetleg egy-kettőjüket leigazolom a York City-hez, majd onnan kölcsönadogatom őket, talán kitudom hozni belőlük a maximumot, ami csak a válogatott javát szolgálná a jövőben.
A végére pedig egy kis érdekesség!
Az NB1 év menedzserének top 3 dobogósát láthatjátok, ahol Szalai Ádám igen szép eredményt ért el a Vác csapatával (6. hely).