A győztes taktika vol.1
Az előző posztoktól eltérően most a taktikáimról szeretnék pár gondolatot leírni. Ennek okán igyekeztem leírni a sikereimhez vezető "eszközt". A 5-3-2-t. Az első dolog, amit a hosszabb gondolat előtt megjegyeznék, az a taktikához való hozzáállásom. A Football Manager, mint játék, valamilyen szinten kiszámítható és hosszú távon meglepetésektől mentes (akadnak kivételek, de mint mondani szoktak, kivételek erősítik a szabályt...). Szerencsére azért rengeteg tényező befolyásolja az eseményeket, de mégsem hasonlít a valósághoz. Tehát a meccs közben a taktikán ezért sem nagyon szoktam változtatni - legfeljebb egy előre begyakorolt taktikára váltok -, és instrukciókat sem szoktam osztogatni. Kivétel ez alól a kétségbeesett kapkodásom, amikor a mérkőzés végén a gép becsal 3 helyzetből egy gólt, nekem pedig futnom kell az eredmény után... szerintem mindenkinek meg van az az "FM-érzés", hogy tudja, bármit állít, bárhogy cserél, ez a meccs elment.
Mindemellett a felállás-taktika kombinációmat is szeretem a végletekig húzni. Ezt úgy értem, hogy a karrier elején elképzelek egy felállást, majd valamilyen szintig a csapathoz igazítom a fő- és az egyéni taktikát, és kiegészítem a keretet új igazolásokkal. Ezért rengeteg időt felemészt az előkészület, ami idővel mindig meghozza a gyümölcsét. Természetesen apróbb változások mindig szükségesek, de nagyobb váltást csak krízis esetekben hajtok végre. Az pedig akad egy hosszabb karrier során.
Sokáig nem használtam a "három begyakorolható taktika funkciót", mondván egy szezont kibír a csapat egy felállással. Ez idővel változott, ami főleg a York City-s karrierem során figyelhető meg. Van egy alap (stílusomnak megfelelő), egy formahanyatlás esetén elővehető (végszükség esetén, főként eredmény-orientált/támadó stílusú), illetve egy semmit mondó (csak úgy van, de főként full-védekező szokott lenni). Sajnos előbbi hiába hatékony, ha a gép gólt akar szerezni, egy kapura lövésből is meg tudja azt valósítani. Így nincsenek nagyon jó tapasztalataim a betonvédekező taktikákról. De már abba is hagyom a rizsát, és a következő sorok a taktikáimról és a statisztikákról fognak szólnak.
A siker kulcsa: 5-3-2
Kétségkívül a leghatékonyabb variációm a 5-3-2-n alapszik, amit főként az elmúlt kilenc szezon során alkalmaztam apróbb módosításokkal. Mivel a támadófocit részesítem előnyben, így leginkább kreatív, támadó szellemű játékosokkal szeretek együtt dolgozni. Ez a posztokra osztott utasításokból is megfigyelhető, hogy kizárólag csak három mezőnyjátékosom (VKP, 2 KH) foglalkozik a védekezéssel. Ebből következik, hogy a pálya középső részét igyekszem erősen kézben tartani.
A védekező szekció előtt lévő két középpályás, akik az előre játékot támogatják, kitűnő passzképességgel, kreativitással, munkabírással, "első érintéssel" és fürgeséggel rendelkeznek. Tehát Scholes, illetve Fletcher jellegű szerepkört osztok az ittlévőkre. A jobboldali KKP-tól (középső középpályás) elvárom, hogy a szerelési mutatója 10 felett legyen, a baloldalitól pedig hogy megérzése és helyezkedése 15 felett legyen.
A szélekkel kapcsolatban megfigyelhető, hogy sokkal rugalmasabban bánok. Vegyük például a szélső hátvédeket. A jobb- és baloldaltól nem várok erős védekezést, cserébe viszont középpályáig hatékonyan részt kell venniük a passzjátékban, és olykor a támadásba is be kell segíteniük. A visszazárás is fontos pontja eme szerepkörnek, ezért gyors védők szükségesek. A világklasszis Kecskés és a portugál klasszis Carlos tökéletesen megfelelnek az itt támasztott elvárásoknak.
A két szélső TKP-nak (támadó középpályás) kizárólag csak a támadásra kell figyelnie, és értelemszerűen itt is elengedhetetlen a gyorsaság, a fürgeség, a kreativitás, a passz- és beadáskészsége. Bár inkább a gólszerzés a feladatok, mint a passzolás. Azonban lehet ezen kicsit módosítani fogok a jövőben. Nekik amúgy nem kell visszazárniuk, ha támad az ellenfél, viszont a területüket erősen védeniük kell. Ez szintén igaz a többi posztra is.
Végül elértünk ahhoz a két poszthoz, ahol a játékosokat az égbe lehet emelni, vagy a földbe lehet döngölni. Sok esetben pedig rajtuk múlik egy-egy meccs végkimenetele is. Ők pedig a kapusok és a csatárok. Végy egy jó kapust... unalomig ismételt mondás, amit egy Football Manager játékosnak szintén szem előtt kell tartania. Azonban minél kisebb költségvetéssel működik egy csapat, annál nehezebb megfelelő hálóőrt találni. Karrierem kezdetén nekem sem volt könnyű dolgom, viszont sosem sajnálom a pénzt egy minőségi vételre. Miután kicsit megerősödök anyagilag, akkor már igyekszem a fiatalok között nézelődni, mivel úgy vélem, hogy egy fiatal tehetséggel sokkal többre megyek feltörekvő csapatként, mint egy olcsó öreggel. Kapusomnál két dolgot tartok szem előtt, ne legyen szeszélyes, és ne legyen söprögető jellegű. Ritka az olyan kapus, mint Neuer, ezért inkább a biztosra megyek. Legyen vonalkapus, magabiztos kijövetellel.
A csatár poszt mindig dilemmát jelent számomra. Egyrészt azért, mert sokat jelent egy kiváló értékekkel bíró játékos, de ha rossz helyen játszatom, annyit ér, mint egy tehetségtelen csatár. Ha viszont csak egy-két kimagasló értéke van, de jó helyen játszatom, akkor felér egy értékes támadóval. Mikor kevésbé tehetős szinten vagyok egy csapattal (ez esetben a York City-vel), jó érzékkel választok ügyetlenebb csatárokat, és adott esetben brillíroznak szerepkörükben. Viszont amikor már értékes játékosokkal foglalkozok, nehezebben találom meg a helyüket. Sok esetben a középpályások által és a pontrúgásokból szerzett gólokból sikerül előnybe jutnom, ami kicsit elszomorít.
A csapatra ruházott taktikai utasítások, mint ahogyan az a felső képen is látható, egy kimért, rendkívül agresszív, letámadó csapat képét festi. Hogy ez a gyakorlatban mennyire valósul meg? Azt mondanám, hogy majdnem 100%-osan. Rengeteg sikeres szerelést hajtanak végre a játékosok, kvalitásuknak köszönhetően pedig rendre szabályosan kivitelezik azt. A passzmennyiséggel nincs gond, a minőséggel már annál inkább. Próbálkozom a tempó ütemének csökkentésével orvosolni ezt a problémát, de még nem sikerült teljesen tökéletesítenem. A támadó szellemnek köszönhetően a kapura lövésekkel nincs gond, bár a kihasználtsági ráta hagy némi kívánnivalót. Mindenesetre a taktika működik, még ha nem is tökéletesen.
Mindemellett a felállás-taktika kombinációmat is szeretem a végletekig húzni. Ezt úgy értem, hogy a karrier elején elképzelek egy felállást, majd valamilyen szintig a csapathoz igazítom a fő- és az egyéni taktikát, és kiegészítem a keretet új igazolásokkal. Ezért rengeteg időt felemészt az előkészület, ami idővel mindig meghozza a gyümölcsét. Természetesen apróbb változások mindig szükségesek, de nagyobb váltást csak krízis esetekben hajtok végre. Az pedig akad egy hosszabb karrier során.
Sokáig nem használtam a "három begyakorolható taktika funkciót", mondván egy szezont kibír a csapat egy felállással. Ez idővel változott, ami főleg a York City-s karrierem során figyelhető meg. Van egy alap (stílusomnak megfelelő), egy formahanyatlás esetén elővehető (végszükség esetén, főként eredmény-orientált/támadó stílusú), illetve egy semmit mondó (csak úgy van, de főként full-védekező szokott lenni). Sajnos előbbi hiába hatékony, ha a gép gólt akar szerezni, egy kapura lövésből is meg tudja azt valósítani. Így nincsenek nagyon jó tapasztalataim a betonvédekező taktikákról. De már abba is hagyom a rizsát, és a következő sorok a taktikáimról és a statisztikákról fognak szólnak.
A siker kulcsa: 5-3-2
Kétségkívül a leghatékonyabb variációm a 5-3-2-n alapszik, amit főként az elmúlt kilenc szezon során alkalmaztam apróbb módosításokkal. Mivel a támadófocit részesítem előnyben, így leginkább kreatív, támadó szellemű játékosokkal szeretek együtt dolgozni. Ez a posztokra osztott utasításokból is megfigyelhető, hogy kizárólag csak három mezőnyjátékosom (VKP, 2 KH) foglalkozik a védekezéssel. Ebből következik, hogy a pálya középső részét igyekszem erősen kézben tartani.
A védekező szekció előtt lévő két középpályás, akik az előre játékot támogatják, kitűnő passzképességgel, kreativitással, munkabírással, "első érintéssel" és fürgeséggel rendelkeznek. Tehát Scholes, illetve Fletcher jellegű szerepkört osztok az ittlévőkre. A jobboldali KKP-tól (középső középpályás) elvárom, hogy a szerelési mutatója 10 felett legyen, a baloldalitól pedig hogy megérzése és helyezkedése 15 felett legyen.
A szélekkel kapcsolatban megfigyelhető, hogy sokkal rugalmasabban bánok. Vegyük például a szélső hátvédeket. A jobb- és baloldaltól nem várok erős védekezést, cserébe viszont középpályáig hatékonyan részt kell venniük a passzjátékban, és olykor a támadásba is be kell segíteniük. A visszazárás is fontos pontja eme szerepkörnek, ezért gyors védők szükségesek. A világklasszis Kecskés és a portugál klasszis Carlos tökéletesen megfelelnek az itt támasztott elvárásoknak.
A két szélső TKP-nak (támadó középpályás) kizárólag csak a támadásra kell figyelnie, és értelemszerűen itt is elengedhetetlen a gyorsaság, a fürgeség, a kreativitás, a passz- és beadáskészsége. Bár inkább a gólszerzés a feladatok, mint a passzolás. Azonban lehet ezen kicsit módosítani fogok a jövőben. Nekik amúgy nem kell visszazárniuk, ha támad az ellenfél, viszont a területüket erősen védeniük kell. Ez szintén igaz a többi posztra is.
Végül elértünk ahhoz a két poszthoz, ahol a játékosokat az égbe lehet emelni, vagy a földbe lehet döngölni. Sok esetben pedig rajtuk múlik egy-egy meccs végkimenetele is. Ők pedig a kapusok és a csatárok. Végy egy jó kapust... unalomig ismételt mondás, amit egy Football Manager játékosnak szintén szem előtt kell tartania. Azonban minél kisebb költségvetéssel működik egy csapat, annál nehezebb megfelelő hálóőrt találni. Karrierem kezdetén nekem sem volt könnyű dolgom, viszont sosem sajnálom a pénzt egy minőségi vételre. Miután kicsit megerősödök anyagilag, akkor már igyekszem a fiatalok között nézelődni, mivel úgy vélem, hogy egy fiatal tehetséggel sokkal többre megyek feltörekvő csapatként, mint egy olcsó öreggel. Kapusomnál két dolgot tartok szem előtt, ne legyen szeszélyes, és ne legyen söprögető jellegű. Ritka az olyan kapus, mint Neuer, ezért inkább a biztosra megyek. Legyen vonalkapus, magabiztos kijövetellel.
A csatár poszt mindig dilemmát jelent számomra. Egyrészt azért, mert sokat jelent egy kiváló értékekkel bíró játékos, de ha rossz helyen játszatom, annyit ér, mint egy tehetségtelen csatár. Ha viszont csak egy-két kimagasló értéke van, de jó helyen játszatom, akkor felér egy értékes támadóval. Mikor kevésbé tehetős szinten vagyok egy csapattal (ez esetben a York City-vel), jó érzékkel választok ügyetlenebb csatárokat, és adott esetben brillíroznak szerepkörükben. Viszont amikor már értékes játékosokkal foglalkozok, nehezebben találom meg a helyüket. Sok esetben a középpályások által és a pontrúgásokból szerzett gólokból sikerül előnybe jutnom, ami kicsit elszomorít.
A csapatra ruházott taktikai utasítások, mint ahogyan az a felső képen is látható, egy kimért, rendkívül agresszív, letámadó csapat képét festi. Hogy ez a gyakorlatban mennyire valósul meg? Azt mondanám, hogy majdnem 100%-osan. Rengeteg sikeres szerelést hajtanak végre a játékosok, kvalitásuknak köszönhetően pedig rendre szabályosan kivitelezik azt. A passzmennyiséggel nincs gond, a minőséggel már annál inkább. Próbálkozom a tempó ütemének csökkentésével orvosolni ezt a problémát, de még nem sikerült teljesen tökéletesítenem. A támadó szellemnek köszönhetően a kapura lövésekkel nincs gond, bár a kihasználtsági ráta hagy némi kívánnivalót. Mindenesetre a taktika működik, még ha nem is tökéletesen.