Torinói kirándulás

A Bajnokok Ligája csoportkörből továbbjutva a Juventus-szal kerültünk össze a nyolcaddöntőben. Öt éves ferencvárosi pályafutásom alatt harmadjára sikerült beverekednünk magunkat a főtáblára, s most másodjára jutottunk tovább a kieséses szakaszba. A 2013/2014-es szezon óta kellett erre várniuk a szurkolóknak, amikor a Lyon-Stuttgart-Napoli hármassal kellett megvívnunk a párharcainkat. Abban a csoportban az utolsó fordulóig harmadik helyen álltam, és az utolsó meccsen elég volt egy döntetlen elérése, hogy nemzetközi szereplésemet folytathassam. Stuttgart-ot sikerült hazai pályán legyőznünk, ezzel beelőzve őket. Viszont a nyolcaddöntőben a Manchester United-del kerültünk össze. Sajnos 4-1-es összesítéssel kiestünk. De nyugtat a tudat, hogy ők ezután meg sem álltak a Bajnokok Ligája győzelemig.

Ez volt az a meccs, ahol egy késői góllal Európa Liga helyett Bajnokok Ligája nyolcaddöntőbe lett. Az a 90+3. percben szerzett gól nagyot dobott a költségvetésen. Nem véletlen, hogy annyira kedveltem Geynrikh-et, no meg persze a ferencvárosi szurkolók is. A bajnokságban nem szórta a gólokat, de a nemzetközi színtéren kárpótolt minket.

Érdekesség: érdemes megfigyelni a játékvezető nevét.

Egy kis múltidézés után jöjjön a Juventus elleni összecsapásunk. A média természetesen nem a Fradit tartotta esélyesnek. A sorsolásnál ugyan kaphattam volna könnyebb ellenfelet is, de tulajdonképpen a jelenlegi helyzetünkben teljesen mindegy volt, hogy kivel mérkőzünk meg. Az esélytelenek nyugalmával léphettünk pályára.

Első mérkőzésünket az Üllői úton vívtuk meg, ami 1-2-es vereséggel végződött. Szoros meccs volt, de leginkább a középpályán zajlottak az események, mint ahogy azt a kapura lövések száma is mutatja. Serero szerzett egy gyors gólt, amire Navarro (argentin csodacsatárom) tudott hamar válaszolni. Majd a három éve Chelsea-től igazolt Kalou belőtte a győztes gólt.

A visszavágóig volt öt mérkőzésünk, amit próbáltam tartalékosan letudni, tervezvén egy esetleges továbbjutás kiharcolását. Sajnos a rotációt így sem tudtam nélkülözni, hiszen a sérülések mindig a legrosszabbkor jönnek. Több kulcsjátékosom is hetekre lesérült. Három bajnoki meccs (7 pont), oda-visszavágó ligakupa negyeddöntő (Paks ellen 3-1-gyes továbbjutás) után jöhetett a legfontosabb mérkőzés. Az észak-olaszországi csapat a 2011-ben átadott Juventus Stadionban látott vendégül. A médiában való előrejelzések szokásokhoz híven nem mellettünk szóltak, így a továbbjutási esélyünk is minimális volt. Úgy álltam a meccshez, hogy lesz ami lesz, mi a szokásos taktikát fogjuk alkalmazni. Meccs előtt elmormoltam egy "sok szerencsét" a csapatnak, ami most is bevált az első félidőben, ugyanis 1-2-es eredménnyel mehettünk a szünetre. A második félidőre dicsérettel küldtem őket a pályára. Az első 10 percben erősen presszionáltunk, aminek köszönhetően 2 góllal el húztunk.

Viszont ami ezután következett, az mindenkit megőszített a Ferencváros házatáján. Az ellenfél a szokásos módon erőteljesen nyomni kezdett. A 65. percbem Vucinic betalál, majd 80. percben szintén ő rezgeti meg a hálót. Ebből a helyzeből viszont ha egy gólt bekaparnak még, akkor odaveszik minden reményünk. Próbáltam cserével húzni az időt (70. percben jött a csere, 85-ben pedig kettő), de a taktikán nem mertem változtatni. Így félve bíztam abban, hogy nem ér véget az idei nemzetközi szereplésünk.

Végre elérkezett a 94. percnek a legvége, amikor a bíró belefújt a sípjába. Ezzel pedig 3-4-re legyőzve a Seria A tavalyi ezüstérmesét, 5-5-ös összesítéssel a Ferencvárosi TC jutott tovább.