Karnyújtásnyira a világ tetejétől

Az észak-olaszországi csoda után a Ruhr-vidékre vezetett az utunk. Pontosabban Dortmund városába. Az sors nem könnyítette meg a dolgunkat, hiszen előző körben is egy top bajnokság ezüstérmesével kellett összecsapnunk (az idei bajnokságot a szezon végén Dortmund is behúzta). Viszont ehhez a párharchoz több reményt fűztem, mint az előzőhöz. Az első meccsünket idegenben játszottuk, ami 1-1-gyel végződött. A német publikum lebecsült minket, talán ennek  köszönhető a fölényes játékunk. Viszont mint mindig, a rutin győzött. Ha nem is csípett el három pontot, de végül sikerült döntetlenre menteniük a meccset. A sok helyzet és kapufa (4) ellenére nem sikerült több gólt szereznünk, mint az ellenfél, de még így nagy volt az öröm, hiszen a párharc esélytelenjeként fontos gólt szereztünk idegenben.

A visszavágó már a Ferencváros otthonában zajlott, ami nagyon szoros volt. Sárga lapok, szabálytalanságok, kapura lövések, kapufák tömkelege szórakoztatta, vagy éppen késztette füttykoncertre a szurkolókat. A meccset már szinte zsebben érezhettük a 85. percig, amikor Lewandowski bekotorta a Fradi kapujába a kapusról kipattanó labdát. Mint a Juventus elleni párharcnál, itt is az utolsó másodpercig izgulhattam, hiszen a Dortmund-nak elég lett volna egy gólt begyötörnie, hogy idegenben lőtt több góllal továbbjuthasson. Az időhúzó cseréimnek, a csapatom remek moráljának és összeszokottságának köszönhetően sikerült bejutnunk az elődöntőbe. Az ezt megelőző évben az Európa Liga elődöntőjébe vittem a Ferencvárost, ahol az AC Milan állított meg minket. Most viszont a legrangosabb európai kupában is megismételjük ezt a menetelést.

Üröm az örömben, hogy az elődöntőben Barcelona-val kerültünk össze. Tavaly egy nagy múltú csapat ellen estünk ki, és sajnos ez idén sem változott.

Egy álom véget ért...

Amilyen remekül meneteltünk a sorozatban, úgy állított elénk egy újabb, ám most egy megugorhatatlan akadályt az játék. A katalán együttessel nem vehettük fel a versenyt, és ezt a két meccs összképe is megmutatta. Ismét idegenben kezdett a Fradi, ami sosem hálás szerep. Bár valamiért az idegen meccsek jobban mennek a csapatnak. A mérkőzés előtt felállított célom az egy döntetlen elérése volt, persze szerzett góllal/gólokkal. Az első félidő, mint ahogyan az várható volt, egyértelműen a Barcelon fölényéről szólt. Ennek ellenére sikerült gól nélkül kihúznunk a 45 percet. A második félidőre azonban sikerült úgy feltüzelnem a játékosaimat, hogy alig győztem figyelemmel kísérni a kapura tartó lövéseinket, amiből sikerült is egyet kapufára küldeni. Sajnos ez a kieséses szakaszban már nem az első. Mivel az első találatot nem sikerült megszereznünk, a tűz pedig égett játékosaimban, pillanatnyi kihagyás következett, amit Naili (szélsőhátvéd) teljesített be. Begyűjtette (megérdemelten) a második sárga lapját, ezzel komoly hátrányba hozva a Fradit. A mérkőzés folytatódott tovább. Rögtön taktikát váltottam: egyik csatáromat lehoztam, és bejött egy védekező középpályás, így a védekezésünk maradt a régi, viszont támadásban ezután már nem tudtunk hatékonyan működni. (Meccs képéhez hozzátartozik, hogy két fontos játékosom is kiesett sérülés miatt. Egyik volt Zargo Touré (védekező középpályás), aki alapemberem volt minden meccsen, valamint helyettesítő társa Giannis Mitas. Sajnos a 76. percben kapott gólt is a csere védekező középpáylás javára lehet írni, mivel eredeti posztja középhátvéd.

Hazai pályán, mint ahogy az várható volt, szenvedtünk. Nemzetközi meccseken remekül szerepeltünk, idehaza pedig nyögvenyelős meccseket játszottunk. Ez a mostani mérkőzésen is látszott. Bár statisztika alapján méltó ellenfelek voltunk, de a Barcelona mindent megtett azért, hogy ők mehessenek a döntőbe, ahol a Real Madrid-Sevilla páros győztesével találkozhatnak (Sevilla lett végül, akit 2-1-re győzött le a katalán klub).